EIKE

Balogh Tibor
Debrecen Online, 2008. április 17.

Eike pókja

Eike, a Budapesten alkotó, német származású képzőművész tavaly szeptemberben mutatkozott be a Modemben. Már az intermédia fesztivál workshopján hozzáfogott ahhoz a video-installációhoz, amely a márciusban megnyílt Partíció - Intermédia öt kontinensről című kiállításon oly nagy sikert aratott. Hálóját fonó pók, a leghátsó traktus plafonzugában – három dimenzióban.

Alapjában véve lírai lény, önmagát keresi, saját helyét a művészeten keresztül. Másképpen megfogalmazva: a művészet új útjain jár. Arról már igazán nem tehet, hogy a kor szabta hozzá a környezetet, a gépeket, a technikát, a videomagnót, a digitális kamerát és az információs szupersztrádát. Művészi útkeresése ezért az intermédia szférájába vezet – fogalmaz pályája egyik elemzője.

– A Modem tárlata a késő-tinédzserkoromat idézi. Az előző század hetvenes évei elején szenvedélyes amatőr filmesek voltunk a barátaimmal. Akkor nyolcmilliméteres tekercsekre dolgoztunk, s etűdöknek neveztük azokat a valamiket, amelyeket most video-installációnak hívnak.

– A művészet egészére jellemző az, hogy régen nincs benne tartalmi újdonság: az aktuális technikai körülményekhez igazodó a kifejezési formák eredményezik a változást. Én is dolgoztam Super8-asra. Igazában nem a technikáról van szó, hanem a mozgókép élményéhez való vonzalomról, s ez mindig az adott kor színvonalán jelentkezik. Az adott korén, és az adott életkorén. A debreceni kiállításon sok a fiatal résztvevő. A kezdők témái jellegzetesen hasonlóak, a kor technikai színvonalától teljesen függetlenül. A frissességük, ez a kicsit félig amatőr hangulat alkalmasint jótékony kisugárzással hat a hozzám hasonló öregekre is.

– Gyermekkorában, a lakásukban találkozott pókkal? Milyen környezetben telt a fiatalsága?

– Kelet-németben, de kellemesen tág, polgári jellegű otthonban. Az édesapám orvos volt, az anyukám mérnök. A válásuk után, egy családegyesítési trükkel, ’84-ben jutottunk át az NSZK-ba. ’99-ben költöztem Magyarországra. Találkozhattam ugyan pókkal a lakásban, de állíthatom: semmilyen érzelmi/lelki kapcsolatban nem vagyok velük, nem szeretem őket, s nem is félek tőlük.

A kiállításon bemutatott pókom nem szobai. Pest egyik külső kerületében, egy kis kertes házban lakunk. Szeretem a természetet. Figyelni a lassú, de folyamatos változását, a változás folyamatában tetten érhető ismétlődéseket. A természet, a videolupe-hoz hasonló jelenség: perceken-órákon keresztül futó történés, ami egyszer csak kezdődik elölről. Már a korai, nagyon régi installációimban is éltem annak eszközével, hogy a napfényt használjam a mű részeként (Az alagút, 1993). Gyakran videózom a kertben, s jártamban-keltemben egyszer ráesett a pillantásom erre a pókra, amint az almafalevelek között kezdte éppen szőni a hálóját. Annyira szerencsésen esett a fény, hogy képileg minden összejött. Normális körülmények között a pókháló nem igen kínálja témaként magát. Hátulról kapta a világítást, s ebből a fényszögből majdnem átlátszó-fehérnek tűnik az egész, még a pók is majdnem mintha üvegből volna. Csudára megfogott, hát felvettem. Fogalmam sem volt, miért. Lesz, ami lesz alapon fogtam neki a rögzítésének. Később, több mint felét kivágtam, ne legyen unalmas a nézőnek: három felület van, mindegyiken annyi időt hagytam egy-egy snittre, amennyi még éppen leköti a figyelmet, hogy aztán önkéntelenül tudjon a szem a másik síkra váltani. Először nagyon közelre mentem, aztán álló kamerával rögzítettem az egész hálót. Az anyag a kezemben volt, s mindig éreztem: fogok belőle dolgozni egyszer.

A témát először egy tágabb összefüggés-hálózatban jelenítettem meg. Az Összehúzás (2004) című munkámban domboldalra, vagy felnagyított szemre emlékeztető installációt alkalmaztam. Ezen, nagy totálos felülnézetből megjelenik egy fehér pólós ember, majd még néhány, s aztán egyre több. Csak jönnek, jönnek. Mind fehér pólóban. Nyugodtan, sétálva. A néző akaratlanul az okokat kezdi keresni: kik ezek, honnan jönnek? Hova mennek? Miért mennek? Miért a fehér póló? Felvonulás van? Nem kapunk választ. Aztán változik a kép, s először egy zöldellő almafára vált, majd fokozatosan egészen közelről premier plánban, felnagyítva egy fa ágai közt, a pókomra zoomolok. A gyaloglók és a pók tevékenysége közt tartalmilag nincs kapcsolat: az ellentétes képkezelés ad teret a néző szabad asszociációinak.

A Debrecenben látható munkám akkor állt össze, amikor a workshopra szóló felkérés érkezett. Szabad kezet kaptunk. Úgy nem tudok dolgozni, hogy egy felhívásra leüljek és összehozzak valamit. A művészeti munkát nem lehet időkorlátokhoz kötni. Meg is beszéltük, tovább dolgozom rajta, s majd erre a kiállításra hozom el. A gyűjtögető-szokásom segített. Rendszerint, több elemből állhat össze az a valami, amit műalkotásként lehet majd érzékelni, elemezni. Amikor szeptemberben tíz napon át itt voltunk, én éppen a 3 dimenziós szimulációval foglalkoztam, mert azt majd más munkámban is készülök alkalmazni. Nagyon izgatott a virtuális világ és a természeti világ összekapcsolásának lehetősége, ezért elkezdtem a valós videókat 3D-s térben kombinálni. Kínálta magát a kiállítóterem kockaszerűsége. E kocka három lapjára – a többit nem látjuk, hiszen mi vagyunk a kockán belül – a kocka-kuckónk falára vetítődik ki a pók története. Így, persze visszajutunk a pók természetéhez, amelynek sajátja, hogy a hálóját a mennyezetsarkokba szövi.

A legtöbb munkám nem narratív. Van mondjuk egy videóm, amely az elejétől a végéig megtekinthető. Hogyan prezentáljam? Egyik lehetőség a mozi, a másik a képzőművészeti videó-mozgókép, amelyet egy kiállítás keretében lehet megmutatni. Ehhez tartoznak bizonyos paraméterek: ne kelljen az elejétől a végéig látni az anyagot ahhoz, hogy értsük. Milyen érdekes, ha a videót több, mondjuk tizenkét monitor segítségével, mutatom be. Az időfázisok eltolásával, a monitorfal képregényszerűen jelenítődik meg a mondanivaló, ami közben meg tudjuk nézni egyetlen onitoron is az egész folyamatot. Ebben az irányban kísérleteztem már korábban, és most ez a pók-videó éppen alkalmasnak tűnt. Nagyon vizuális, mert már az első ránézésre erős hatást tesz, viszont megjelenik a folyamat is: felépíti a „házát”: szemmel követhető az időben való változás.

– El tudja képzelni, hogy a pók-installációját megvásárolja valaki, elviszi haza, és, amikor társasága érkezik, a szalonja sarkából vetíteni kezdi, s amíg tart az összejövetel, az installáció képzőművészeti alkotásként működik?

– Abszolút. Ezen dolgozunk. Nyilván nem lehet minden művet bárhol elhelyezni. Jól kell kiválasztani a helyet. A néző érzékszervei horizontján az első a mozgás. A második a kontrasztosság. A harmadik a szín. A negyedik a figuratív tartalom. Lépésről-lépésre lehet haladni. Magyarázni. A munka nem önmagáért beszél. A Trafóban tapasztaltam a kiállításomhoz kapcsolódó rendezvényeken: attól, hogy szólok az emberekhez, megváltozik a hozzáállásuk. Nem kell értenie a látogatónak, elég, ha nem eleve elutasítóan fordul oda. A furcsaság – ebben a szabályokba merevített, agyon-kitalált világban – a szabadság egyfajta megjelenési formája: a furcsasággal örömet lehet szerezni. Ha érzi a néző, hogy a művész komolyan veszi őt, akkor fordítottan is megképződik a bizalmi helyzet. Nem gondolja átverésnek, amit mutatnak neki. Ezért is tartom üdvözlendőnek a debreceni kiállítást: a sokféleségben, sokféle szabadság között választhat a közönség.