EIKE

Bretus Imre
megnyitóbeszéd, 2009. május 21.

Az időből kihasított gyűjtemény

Első megközelítés múltról és jövőről
Kora nyári estén, a kikötő felől hűs szél. A naplemente fénye valószínűtlen árnyalatúra színezi a Genovai San Lorenzo fekete-fehér zebra testét. Ekkor épp 1463-at mutatnak az idő megszelídítésére is alkalmas naptárlapok. Egy tizenéves maszatos fiúcska lábát lóbálva szemmel láthatóan mély töprengésbe merül. Gondolatai az imént elhangzottak körül járnak. Ott bent, a korosodó, kissé már elhízott és enyhén kopaszodó, de kétség kívül mennydörgő hangú atya arról harsogott, hogy a kordivattal szemben a Föld mégiscsak lapos, az emberiség pedig jobban teszi, ha elfogadja ezt a tény, mert aki nem hisz és megkérdőjelezi a törvényt, az a peremre érve könnyen belehullhat a semmi tisztítótüzébe. Ott enyészik majd el a többi Istentagadó eretnek tudóssal és könyvmollyal, művésszel, meg ábrándozó idealistával együtt. A fiúcska töprengve a kezében szorongatott maszat okát vizsgálta: egy ízletes narancsot. A gyümölcs számára nem volt más, mint maga a cáfolat. Gyermeki elméjébe lassan, ott a San Lorenzo lépcsőin, bevette magát egy fura idea, vagy ha jobban tetszik egy utópia, arról, hogy bárhogy is legyen, ő utána jár a dolognak. Persze nem akart ő a többi Istentagadó eretnek tudóssal, művésszel meg az ábrándozó idealistákkal együtt lehullani a semmibe – ettől, hisz még gyerek volt, retteget –, de egy furcsa eddig soha nem látott kép a jövőről már beégett a retinája mögé, be az agyába, a legmélyebb fantáziái és emlékei közé. Cristóvao elméjében a gondolatok galambként röpködtek egy eddig soha nem látott gömbölyű világ körül. Aztán néhány évvel később 1492. október 12-én a jövőről szőtt múltidea beteljesedett: Kolombusz hajói elérték a Bahama szigeteket. Ide még egy közhelyes megjegyzés: a világot kizárólag a megszállottak viszik előre.

Második megközelítés múltról és jövőről
Most itt ebben a térben és ebben a percben is, az önök gondolataiban örvénylik a tér és az idő. Egyszerre vagyunk a múltunk minden másodperce, a most itt megélt pillanat tegnap még egyfajta sajátos utópia volt, holnap pedig emlék lesz. A múlt-jelen és jövőképek cirkulálnak az elmében. Hisz minden, ami van, azt egyszer valaki elképzelte, megalkotta, kihasította az időből, térbe állította, megvalósította, az idő soha vissza nem fordítható tengelyét egy pillanatra megakasztotta. Színes örvénylő kép itt ez a pillanat is, amit mindannyian az idő tengelyéből kihasítottunk és egymásnak adtunk. Aztán ez a közös kép a múltban egyre halványabb szubjektív emlékké lesz, letisztul, színei eltűnnek, egy kimerevített képkocka lesz csupán. Mint Eike sajátos tér-idő gyűjteményében. A közel húsz perces filmen látható – mindannyiunk számára ismerős sci-fi – válogatásban vázolt kollektív neutrális utópia felvetéseken, az elképzelt jövőbeli helyzetek, tárgyak, lények, társadalmak jó, illetve rossz tulajdonsággal bírnak. De ez itt most nem is lényeges, illetve inkább relatív. Eikénél sokkal fontosabb a reláció. A filmrészleteket nézve olyan érzésünk lesz, mintha egy történeti múzeum tereiben, a tárlókat bámulva valami messze letűnt kor tárgytöredékeit fedeznénk fel újra. Valamiféle archaikus érzés támad ránk. Mintha a jelenidőhöz képest a jövőben lennénk, és leleteket ásnánk ki a kollektív emlékezetből. Az utópia teóriája ebben az összezavart pillanatban már nem is fontos többé, az idő totálisan átjárhatóvá lesz.

Harmadik megközelítés múltról és jövőről
A nyolcvanas években van egy kelet-német, hallei srác. Igazi vagány kölyök, hosszú haj, farmer, kisebb-nagyobb balhék a suliban, az örök időkben gondolkodó szocializmus szűk keretei között. Továbbtanulásról szó sem lehet. Ezért irány egy másik galaxis: a nyugat. Filozófia, művészet és a gyerekkori szenvedély: a gyűjtési mánia. Hősünk ugyanis gyűjtő: gyerekként klassz söralátét, bélyeg és sörös doboz gyűjteményezésbe kezd. Aztán később impressziókat, érzéseket, érzelmeket, emlékeket, időt, teret, sci-fit gyűjt. Eike emlékgyűjteménye nem első alkalommal tesz kísérletet arra, hogy a jövőmúltjával, a múlt jövőjével szembesítsen. A negyvenhárom sci-fi filmrészlet 2005-ben egy sajátos installáció keretében épp itt a Jövő házában már látható volt. A kultikus sci-fi filmrészletek több idősíkot és térdimenziót nyitnak meg, ez alkalommal a Pixel spiráljában. Ez a tér azonban Eike munkájának kiteljesedését adja. A monitorokon szinkronizált felfelé építkező tér már-már egy kozmikus tér-idő-űrutazás, súlytalan lebegés. Egyfajta merengés közös fogalmainkról, egy sehol sincs eszményi helyről. Vagy inkább az idő viszonylagosságáról, amelyben egy biztos pont van: a most, e pillanatban megnyílt kiállítás.