1-2-3: Fókuszban a gyűjtemény
Ludwig Múzeum
Budapest, 2007. november 16. - 2008. február 10.
Művészetek Palótája, 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Tel.: 555 3444, www.ludwigmuseum.hu

Divers (double)

2006 2008

Ivacs Ágnes beszélget Eikével
Balkon, Budapest, 2007. július-augusztus

A videóművészet öröme

• Ivacs Ágnes: Több mint tíz éve vagy Magyarországon. Hogy kerültél ide és miért élsz itt?
• Eike: Ez egy hosszú történet. Nem házasodtam ide, nem volt itt munkám, nem kaptam ide ösztöndíjat, és nem itt jártam főiskolára sem. A gyermekkoromat az NDK-ban, Halléban töltöttem. A nyolcvanas években sikerült áttelepülnünk az NSZK-ba. Kelet-Németországban a hetvenes-nyolcvanas években kérelmet nyújthatott be az ember azzal, hogy szeretne áttelepülni — természetesen meg kellett indokolni, ahogy mindig mindent meg kellett. A művészet ezért sokkal érdekesebb volt keleten: nyugaton szabadon lehetett csinálni, ám keleten, ha bármi olyat tettünk, ami egy kicsit is eltért a hivatalos irányzattól, akkor elfogadható indokot kellett hozzá találni. Az egész életeddel kellett a művészet mögött állni. Ez volt az egyik oka, amiért Magyarországra jöttem. Akkor már NSZK-ban éltem, és elkezdtem professzionálisan művészettel foglalkozni — ott mentem egyetemre —, de mégis valahogy, biztos a gyermekkorommal való összefüggésben, hiányoltam ezt a mélységet, és valószínűleg ezért volt annyira érdekes, amit itt láttam. Itt inkább a tartalmon volt a hangsúly, míg nyugaton inkább a formán. Persze mindkettő fontos a művészetben.
De visszatérve az áttelepülési kérelemre — a politikai ok ki volt zárva, az egyenes út lett volna a börtönbe —, az egyetlen indok, amit el kellett fogadnia a szocialista államnak, az a család szétszakítottsága volt. Elváltak a szüleim, én akkor 16-17 éves voltam, és az anyám kitalálta, hogy az összes rokona Nyugat-Németországban él, s ezért neki is oda kell mennie. Egy ilyen kérelem után — nem tudom, hogy mondják ezt magyarul — vogelfrei volt az ember: nem kapott jó állást, nem járhatott egyetemre. És a legfontosabb: nem tudhatta, mikor engedik át. Voltak, akik tíz évet vártak, aztán egyszer csak azt mondták nekik, hogy 24 órán belül hagyják el az országot. Legfeljebb csak sejteni lehetett, de tudni nem, hogyan működik ez az egész. És természetesen mindenki a legrosszabbra számított, de hiába próbálta úgy alakítani a dolgokat, hogy a lehető legjobban jöjjön ki belőle — az anyám felmondta a mérnöki állását, hogy kiengedjék —, nem tudhatta előre, mi lesz. Ez volt a szocializmus nagy titka, hogy nem lehetett átlátni a mechanizmuson. Ha megkérdezted az államtól, miért nem engednek gimnáziumba, pedig a két legjobb között vagy az osztályban, akkor hosszú hallgatás következett, és ha még egyszer megkérdezted, akkor azt az indokot kaptad írásban, hogy nincs indok.
• Nem engedtek gimnáziumba járni sem?
• Nem. De kezdeni kellett valamit magammal és én tudtam, hogy művész akarok lenni. S bár egy festő szakmunkásnak nincs sok köze a művészethez, én annak készültem. De szerencsém volt, körülbelül egy év múlva kiengedtek minket. Két nagy kiutazási hullám volt az NDK-ban, 1983-ban és 84-ben, amikor több százezer ember elhagyta az országot. Aki beadta a kérelmet és már nagyon nyugtalan volt, és hangosabban is mondta a véleményét, mert már nem volt vesztenivalója. Azt gondolták, ha a nagyon elégedetleneket kiengedik, akkor nyugalom lesz. Szerintem fordítva sült el az egész, mert a 83-as hullámmal mindenki elment, aki jópofa volt. Én azt gondoltam, hogyha ők elmentek, akkor mi is elmegyünk. És már az sem bántott, hogy otthagyom a többieket, akikkel együtt lázadtunk…
• Ezek szerint kiengedtek pár százezer embert, aztán újra lezárták a határokat?
• Igen. Gyakran az NSZK fizetett mindezért, kivásárolták a politikai foglyokat vagy az egyszerű kérelmezőket. Mi a második hullámmal jutottunk ki. Braunschweigben kötöttünk ki, egy szép kisvárosban Hannover mellett, ott mentem egyetemre…
• Ott jártál egy évig filozófia-szakra…
• Felvételiztem a hamburgi művészeti főiskolára, de nem vettek fel. Viszont érdekelt a filozófia, valószínűleg azért, mert az NDK-ból jöttem, s szerettem volna tudatosabban átlátni, hogyan működik ez a világ. Nagyon jó volt az az év, de tudtam, hogy nem fogom befejezni, mert másodszorra bejutottam a főiskolára.
• Nem válaszoltál arra, miért pont Magyarországra jöttél? Említetted, hogy az volt a problémád az akkori Nyugat-Németországgal, hogy ott a művészet inkább a formáról szólt, míg itt a tartalomról, de más kelet-európai országokban valószínűleg ugyanezt találtad volna?
• Igaz, de jó NDK-s szokás volt beutazni Magyarországot, Csehszlovákiát, Romániát, Bulgáriát, és természetesen én is sokat utaztam a nyolcvanas évek elején. Magyarországon keresztül vezetett az út, és nekem mindig olyan szimpatikus volt, talán mert — ahogy mondják — ez a nyugati kapu, és mert ez a mentalitás közel áll hozzám. Nagyon jó érzés volt, amikor először Magyarországra jöttem, és nem tudtam magyarul. Mentem a buszon és zene volt a fülemnek a nyelv, kellemes hangzavar. Most, hogy már értem, nagyon tudok szenvedni tőle. De ettől függetlenül azt gondolom, hogy minden embernek, de egy művésznek mindenképpen, tanácsos egy időre külföldre mennie, mert ott máshogyan kell kommunikálni, másra kell figyelni, nagyon sokat lehet tanulni abból, hogyan működik a kommunikáció, aminek a művészet is része.
Szóval szabadidőmben rendszeresen idejártam bulizni. Klasszikus fiatalságom volt Magyarországon: itt volt az első nőm, nagyon szerettem a Bizottság zenéjét, és mivel már Braunschweigben éltem, idejöttem találkozni az NDK-s barátaimmal is. Közben Nyugat-Németországban egyetemre jártam. Béreltünk egy műteremházat és létrehoztunk egy kortárs művészeti galériát, a Galerie Fischt, ami még mindig megvan — egy óriási gyárépület a városközpontban. Performanszokat szerveztünk, kiállításokat rendeztünk, ahová magyar művészeket is meghívtunk, köztük például feLugossy Lászlót és Sugár Jánost, sőt még turnét is szerveztem magyar hard rock-punk zenekaroknak. Minden nagyon jól ment, mégis megijedtem, milyen unalmas lesz, ha harminc év múlva is ezt kell majd csinálnom. Ráadásul egyre kevesebb időm jutott a saját művészetemre. Ekkor találtam ki, hogy elmegyek. Mehettem volna Franciaországba is, de sokkal jobban ismertem Magyarországot, sok szál fűzött hozzá és valamiféle rokonságot is éreztem az ország iránt.

• Nem volt nehéz dolgod anyagilag, amikor az NSZK-ból átjöttél Magyarországra?
• Az elején nagyon jó volt, mert még egyetemre jártam és kaptam az ottani diákhitelt. Igazán nehéz akkor lett, amikor befejeztem az egyetemet. Az is felmerült, hogy esetleg vissza kell mennem. Ki kellett találnom, hogyan tudom magam fenntartani. Németországban sok művész taxizik vagy lakásfelújításból él, de ezekből a munkákból itt nem lehet keresni.
• Nem úgy van, mint Hollandiában, ahol gyakorlatilag munkanélküli segélyt kapnak a művészek?
• Nem, de Hollandiában is lejártak ezek az idők. Itt kellett valamit találnom. Sokan segítettek, egy ügyvéd barátom például összehozott nekem egy céget ingyen, így legalább számlát tudtam adni, amiből munka persze még nem lett. Akkor arra gondoltam, hogy azt teszem, amihez értek: németet fogok tanítani. De utáltam németet tanítani, ráadásul ez egy külön szakma, úgyhogy húztam az időt, s végül félve megkérdezték, nem akarok-e recepciós lenni a nyelviskolában és én közömbösen azt feleltem, miért is ne, de a lelkem mélyén nagyon örültem, mert sokkal kényelmesebb volt. Természetesen utána sokkal jobbra fordult a sorsom.
• A művészeti munkád rendkívül szerteágazó. Röviden összefoglalva: videóval, installációval, hanggal, fénnyel, filmmel, számítógéppel készített médiaművészettel foglalkozol. S nem utolsósorban feltett szándékod, hogy a magad szervezte kiállításokkal rangot vívj ki a médiaművészetnek. Miért tolod mások szekerét?
• Valahányszor belekezdek valamibe, mindig úgy vagyok vele, hogy szeretnék valami mást csinálni. Nehezen tudok egy dolgon sokáig koncentráltan dolgozni, mert mindig új ötletek jutnak eszembe. Ezt tükrözik a munkáim is, mindig más műfajba fogok bele, egy idő után azonban látnivaló a munkák közötti párhuzam, és az, hogy pozitívan befolyásolják egymást. Nyilván mindenkit egy téma foglalkoztat, de én mindig más oldalról igyekszem ugyanazt nézni, hogy átfogóbb képet kapjak róla. Relativista vagyok, bár úgy hiszem, hogy a relativitásban elég radikális.
A saját munkám mellett ezért szerveztem mindig örömmel másoknak kiállítást. Mert nem gondolom, hogy mindent tudok: van, amit saját magam is be tudok mutatni, és van, ami nem fekszik nekem, mégis érdekes. Ebből az indíttatásból kezdtem el másokkal együtt dolgozni.
• A másságot, a különbözőséget keresed, amikor mások munkáit állítod ki?
• Biztos azt is, de inkább azt mondanám, a teljességet, ami soha nincs meg egy valamiben. A saját munkáimban egy dolgot próbálok több oldalról körüljárni, azt szeretném érzékeltetni, hogy nincs egyetlsen igazság. És ahhoz, hogy jobban lássunk valamit, több ember kell, mert mindenki más oldalról nézi a dolgokat. Nagyon élvezem a közös munkát. Ez nyilván szubjektív, nem mondanám, hogy objektív kurátor vagyok, de sok mindent észreveszek mások munkájában.
• Szerinted egy kurátornak objektívnak kell lennie? Vagy irreleváns a szubjektív-objektív kérdés?
• Szerintem ész dolga. Én nem vagyok elég okos ebben a tekintetben, sok mindent érzésből csinálok, aztán amikor utána elgondolkodom, már tudom, miért tettem ezt vagy azt. De nincsen lexikális áttekintésem arról, ki mikor mit csinált. Sok dologra emlékszem, de a részletek nem igazán érdekelnek. Egy nagy múzeum kurátora számára például fontos, hogy megjegyezze ezeket, mert más a funkciója a munkahelyének. Viszont vannak olyan kiállítások, amelyek pont azért érdekesek, mert nem objektív szempontból, hanem intuitívan lettek összeállítva.
• Jó vagy rossz — vagy egyáltalán elkerülhető —, hogy a kurátor személyisége rányomja bélyegét a kiállításra?
• Szerintem az a legjobb, ha egy kiállítás csak egyszerűen jó, és nem kell azon gondolkodni, hogy a kurátor miként találta ki. Mert ha keresni kell, mit akart a kurátor, vagy látszik, hogy itt akart valamit, de nem jön át a közönségnek, akkor eleve kétséges a végeredmény. A háttérben nagyon fontos a kurátori munka, ahogy nagyon fontos a kiválasztáson túl a rendezés is, az, hogy a művek érdekesen legyenek tálalva. Nagyon jó művekből is lehet nagyon rossz kiállítást csinálni és közepes munkákból is lehet nagyon jó kiállítást rendezni. A bemutatásban sok csapda és lehetőség rejlik.
• Úgy érted, hogy a közepes művek inkább hagyják magukat egy koncepció alá rendelni?
• A jó művekből is lehet jó kiállítást csinálni, ez csak szélsőséges példa volt, a nagyon rossz művekből viszont nem lehet jó kiállítást összehozni. Ha a rendezésen keresztül képes vagy bemutatni egy mű erejét, azt a néző érzékelni fogja.
A művek összekapcsolódhatnak, támogathatják egymást vagy konfrontálódhatnak — nagyon sok stratégia van —, de az a fontos, hogy egészében hogyan vannak prezentálva.
• Nehéz együtt dolgozni más művészekkel, amikor kiállítást szervezel nekik?
• Diplomatikus vagyok, könnyen rá tudok venni másokat, hogy azt csinálják, amit én szeretnék, s közben azt hiszik, ők akarták így. Szerintem jó, ha néha valaki kívülről mond valamit a mű bemutatásával kapcsolatban. Én olykor a saját kiállításomon örülnék, ha valaki segítene, ha lehetne beszélni róla.

• Akkor az előző kérdésre, hogy mennyire nyomja rá a bélyegét a kurátor személyisége a kiállításra, most a válaszod mégiscsak az, hogy nagyon is rányomja.
• Abszolút, de nem úgy, hogy a végén látod. A közönségnek ezt nem szabad látnia. Azt kell éreznie, hogy milyen jók a művek, nem azt, hogy milyen jó a kurátori elképzelés. Sok olyan kiállítás van, ahol a kurátor kitalál egy témát és összegyűjti a munkákat, de gyakran inkább szól a művészeknek, hogy csináljanak egy művet abban a témában és szerintem ez halálos. Aztán összejön egy anyag, abban az értelemben, ahogy sok jó műből lehet egy rossz kiállítást rendezni — minden mű jó, de nem lehet igazán tudni, mi a közös bennük —, s csak a kísérőszövegből jössz rá, mit is gondolt a kurátor. Én azt szeretem, ha meglátok valamit több műben és arra gondolok, milyen érdekes lenne több ilyet látni egymás mellett. Lehet érezni, amikor az összegyűjtő szenvedélye süt a művekből, hogy az ő személyisége hozta össze a munkákat — műfaj vagy téma alapján.
• Májusban nyílt a Videospace Budapest Galéria. Eddig nem volt állandó kiállítási helyetek, májustól viszont a Ráday u. 56. szám alatt működik a kiállítótér, ahol a te vezetéseddel kifejezetten médiaművészeti munkák kerülnek majd bemutatásra.
• Még nem nyílt meg igazán, csak nyitás előtti rendezvények voltak: filmklub, előadás, buli. Szeptemberben lesz az első kiállítás: Sugár János Mute című videóinstallációja.2 A választás előtti tévés viták néma képeit viccek egészítik majd ki. Hang nélkül egészen más: a testre, a gesztusokra terelődik a figyelem.
• Nevetséges, komikus a helyzet?
• Inkább megdöbbentő. Jól látni, hogyan van az egész megkomponálva, manipulálva.
A magyar tévés vita nagyon szimmetrikus és totálban van felvéve; a németben egy pult mögött állnak, de oldalról látjuk őket, mintha barátságos viszonyban volnának; az amerikaiak is pult mögött állnak, de aki szót kap, veszi a mikrofont, mint egy sztár, és középre megy. Már ennél a három példánál is jól látszik a különbség abban, hogy mit várunk egy politikustól, vagy fordítva, hogy ők mit képzelnek rólunk. Itt mindenesetre öt ország politikai pártharca lesz egymás mellett vetítve.
• Hogyan kezdődött a Videospace Budapest?
• Amikor a saját munkámmal foglalkozom, mint mondtam, mindig kedvet kapok hozzá, hogy valami mást csináljak. 1999-ben két barátommal, Németh Hajnallal és Várnai Gyulával kezdtük el a Videospace Budapestet, és más művészekkel együttműködve több projektet valósítottunk meg az évek során. A szervezés főleg rám hárul. Az elején azért akartam csinálni, mert a médiaművészetnek próbáltam nevet szerezni a nyilvánosság előtt. Mindenki tisztában van nagyjából a festészetet, a grafika vagy a szobrászat kategóriáival, a fotót, a filmet is elismerik már mint művészeti ágat, de a médiaművészet még nem jutott el a nagyközönség tudatáig. Azt akarom megmutatni, hogy a videó ugyanolyan műtárgy, mint egy festmény, ugyanúgy kiteheted a falra és gyönyörködhetsz benne.
Schneemaier Andreával videóvetítéseket szerveztünk a metrómegállókban3 még a mai reklámvideók előtt, vagy rendeztünk egy osztrák-magyar videókiállítást, amit Bécsben és Angliában is bemutattunk.4 Szerveztem egy kis bemutatót művészvideókból az Odeon videótékában is, amikor megnyílt.
• A metrós projekt nekem azért volt szimpatikus, mert rövidfilmeket vetítettetek, melyeket bárki, aki a metrón utazott, követhetett. Le lehetett mérni ennek a hatását? Amikor nem egy hivatalos kiállítótérben mutatsz be egy munkát, hanem egy olyan helyen, ahol olyan emberek fordulnak meg, akiknek semmi közük a művészethez és talán soha nem mennének el egy kiállításra, hogyan reagálnak?
• Vannak dokumentumok, ahol csak néznek. És én ennek örülök, mert erre számítottunk, szerettük volna áttörni a mindennapi rutint, az elvárásokat. Ezért kifejezetten jó, hogy az egészet akkor csináltuk, amikor még egyáltalán nem volt videó a megállókban, mert ha most a reklám közé tettük volna a filmeket, akkor teljesen összemosódtak volna velük.
• Érdekes volt még az üres bolthelyiségek belakása is…5
• Ez Lendvai Ádám projektje volt, melyben én vendégművészként vettem részt. Most visszatekintve, ez egyfajta gyakorlat volt, mert akkor még nem volt biztos, hogy ezt a helyiséget a Ráday utcában megkapom. Már évek óta szerettem volna egy olyan helyet, ahol kicsit következetesebben tudok projekteket és kiállításokat szervezni, hogy legyen egy helye a médiaművészetnek. És most sok szál összejött: helyiségeket írtak ki a IX. kerületben kulturális célra, pályáztam és megnyertem. Tíz évre kaptuk meg a bérleti jogot az önkormányzattól, elég olcsón — de én fizetem zsebből ugyanúgy, mint a felújítást.
• Erre nem pályázol?
• Egy frissen induló hely esetében felújításra nem igazán lehet pályázni, működésre is alig. És nem akartam az önkormányzattól rögtön pénzt is kérni, elég, hogy megkaptam a helyet. Azért nem bánom, mert semmiből nem lesz semmi. Egy másik nagyon fontos szempont, ami csak később tűnt fel nekem, most, hogy a baráti körömben lassan mindenki negyvenéves lesz, és én is nagy bulit csaptam tavaly, szóval ott azon gondolkoztunk, milyen krízis jön. És amikor felújítottuk a galériát, akkor jöttem rá — nem véletlenül nevezik ezt életközép-krízisnek —, hogy ilyenkor az ember elkezdi unni magát és az életét, az iskola és a munkakezdés után valamit már fölépített magának miközben eltelt tíz év. Ilyenkor kell belefogni valami újba. Számomra a Videospace az új kihívás.
• Milyen galéria lesz a Videospace Budapest? Nem félsz attól, hogy a közönség is nagyon specifikus lesz, ha egyetlen műfajra specializálódsz? A galériák többsége egyszerre mutat be többféle képzőművészeti irányzatot és műfajt, s még így is megvan mindegyiknek a saját közönsége.
• Szerintem egy jó galériának szűkítenie kell a profilját. Szeretem, ha egy galériának megvan a maga arculata. Fontosabb kérdés az, hogy milyen legyen a galéria. A legtöbben egy profitorientált kereskedelmi galériára gondolnak, ami akár giccsgaléria is lehet. Mi kortárs képzőművészeti galériáról beszélünk, egy jó értelemben vett kereskedelmi galériáról, ami eladja és fenntartja a művészeket és magát. Nálunk még elég nagy a félreértés a galéria és a galerista feladatait illetően.
• Szerinted mi a galerista feladata?
• Az igazi galerista rengeteg háttérmunkát végez — a kiállítás csak kis része az egésznek —, gyűjtőkkel, kurátorokkal tartja a kapcsolatot, cikkeket ír, kiépít egy hálózatot, melyben a művészei előrejuthatnak. Az igazi kereskedelmi galéria három pilléren áll: a kiállítás szervezésen, a nagy múzeumokon, melyek bemutatják, esetleg megveszik a munkákat és a gyűjtőkön, akik rendszeresen vásárolnak. Én persze nem ezt fogom csinálni. Nevezzük talán non-profit galériának, ami azt jelenti, hogy a művészekkel való háttérmunka helyett — amit én nem tudnék és nem is szeretnék csinálni, mert a saját munkámmal is foglalkoznom kell — inkább a kiállításra helyezem a hangsúlyt. Befogadó helyként szeretnék működni és talán egy tágabb értelemben vett művészcsoport fórumaként projektek, kiállítások és beszélgetések létrehozására.
• Összefogni azokat a művészeket és embereket, akik médiaművészettel foglalkoznak vagy érdeklődnek iránta?
• Igen. Bár ez valójában két szék közötti helyzet.
• Van kereslet a médiaművészeti alkotásokra?
• Ez a másik hobbim, forszírozni a médiaművészet iránti keresletet. Itt majd be lehet mutatni, hogyan kell ezt otthon vagy az irodában kiállítani, mert általában nem ismerik ennek a módját. A médiaművészet esetében sokan még mindig arra gondolnak, hogy vesznek egy videót, beteszik a lejátszóba és megnézik a tévén. Ez nagy tévedés, mert így biztosan nem fogják élvezni. Egy festményt sem lehet akármilyen körülmények között élvezni. A Videospace-ben azt próbálom bemutatni, hogy a médiaművészeti alkotásnak is egy olyan helyen, szituációban kell lennie, ahol újra lehet nézni: ismerjék el végre műtárgyként, és értse meg a néző, milyen fontos az elhelyezése. Csináltam tavaly egy kísérletet. Sík monitor híján egy igazi tévét építettem be a konyhám falába és elindítottam rajta egy művészvideót, hogy megnézzem a hatását. Azt tapasztaltam, hogyha egyhelyben ülsz, akkor egy idő után roppant idegesítő lesz, ahogy állandóan változik és mozog a kép, s ha hang is van hozzá, az még rosszabb. Ha viszont csak úgy elsétálsz mellette, akkor szívesen megnézed, még meg is állsz előtte, ezért nagyon ki kell találni, hova tegyük a monitort és milyen formában.
• Tehát egy művészvideót nem úgy kell nézni, mint egy filmet?
• El kell felejteni, hogy a tévén nézünk egy videót. Kell hozzá egy külön monitor — lehetőleg plazmamonitor — a falon. Ez luxusnak hangzik, de egy festmény ugyanannyiba kerül, mint egy plazmatévé vagy még többe. És ha már megvan, több munkát is bemutathatunk rajta, tehát máris spóroltunk egy újabb festmény vásárlásához képest. Ezeket a művészvideókat nem kell az elejétől a végéig megnézni, más az érdekes velük kapcsolatban: a színek, a mozgás stb. Élvezheted rövid ideig is, hosszabb ideig is, sőt, ott is hagyhatod. Tehát máshogy kell nézni, és máshogy kell bemutatni.
• Amikor 1999-ben elkezdtétek a Videospace Budapest projektet, még egészen más technológiák álltak rendelkezésre. Azóta jócskán megváltoztak ezek. Milyen tendenciákat látsz?
• A Softmanipulations kiállítás kapcsán megkérdezték tőlem, mit gondolok, hogy fog kinézni a médiaművészet tíz év múlva. Azt feleletem, hogy egyre rugalmasabb lesz: más felületek, más felbontás. Úgy gondolom, tíz év se kell hozzá és lesz egy monitortapéta, aminek a segítségével az egész falat be lehet borítani mozgóképekkel. Egyébként már létezik is ennek a technológiája, csak kell még egy kis idő, hogy ezt használni lehessen. Amikor ez megtörténik, akkor lehet majd igazán a művészetre koncentrálni. Tíz évvel ezelőtt még örültünk, ha volt egy projektor és nagyban kivetíthettük a képet, most már elgondolkozunk rajta, nem érdekesebb-e, ha kisebbre vetítjük vagy egy másik felületre. Úgy vélem, sokkal szabadabban és tudatosabban lehet használni valamit, ha már nem egy technológiai újdonsághoz van kötve.