2007 tényekben és képekben |
1-2-3: Fókuszban a gyűjtemény
Ludwig Múzeum
Budapest, 2007. november 16. - 2008. február 10.
Művészetek Palótája,
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Tel.: 555 3444, www.ludwigmuseum.hu
Divers (double)
Sajtótükör |
Ivacs Ágnes beszélget Eikével
Balkon, Budapest, 2007. július-augusztus
• Ivacs Ágnes: Több mint tíz éve vagy Magyarországon. Hogy kerültél ide és miért élsz itt?
• Eike:
Ez egy hosszú történet. Nem házasodtam ide, nem volt itt munkám, nem
kaptam ide ösztöndíjat, és nem itt jártam főiskolára sem. A
gyermekkoromat az NDK-ban, Halléban töltöttem. A nyolcvanas években
sikerült áttelepülnünk az NSZK-ba. Kelet-Németországban a
hetvenes-nyolcvanas években kérelmet nyújthatott be az ember azzal,
hogy szeretne áttelepülni — természetesen meg kellett indokolni, ahogy
mindig mindent meg kellett. A művészet ezért sokkal érdekesebb volt
keleten: nyugaton szabadon lehetett csinálni, ám keleten, ha bármi
olyat tettünk, ami egy kicsit is eltért a hivatalos irányzattól, akkor
elfogadható indokot kellett hozzá találni. Az egész életeddel kellett a
művészet mögött állni. Ez volt az egyik oka, amiért Magyarországra
jöttem. Akkor már NSZK-ban éltem, és elkezdtem professzionálisan
művészettel foglalkozni — ott mentem egyetemre —, de mégis valahogy,
biztos a gyermekkorommal való összefüggésben, hiányoltam ezt a
mélységet, és valószínűleg ezért volt annyira érdekes, amit itt láttam.
Itt inkább a tartalmon volt a hangsúly, míg nyugaton inkább a formán.
Persze mindkettő fontos a művészetben.
De visszatérve az
áttelepülési kérelemre — a politikai ok ki volt zárva, az egyenes út
lett volna a börtönbe —, az egyetlen indok, amit el kellett fogadnia a
szocialista államnak, az a család szétszakítottsága volt. Elváltak a
szüleim, én akkor 16-17 éves voltam, és az anyám kitalálta, hogy az
összes rokona Nyugat-Németországban él, s ezért neki is oda kell
mennie. Egy ilyen kérelem után — nem tudom, hogy mondják ezt magyarul —
vogelfrei volt az ember: nem kapott jó állást, nem járhatott egyetemre.
És a legfontosabb: nem tudhatta, mikor engedik át. Voltak, akik tíz
évet vártak, aztán egyszer csak azt mondták nekik, hogy 24 órán belül
hagyják el az országot. Legfeljebb csak sejteni lehetett, de tudni nem,
hogyan működik ez az egész. És természetesen mindenki a legrosszabbra
számított, de hiába próbálta úgy alakítani a dolgokat, hogy a lehető
legjobban jöjjön ki belőle — az anyám felmondta a mérnöki állását, hogy
kiengedjék —, nem tudhatta előre, mi lesz. Ez volt a szocializmus nagy
titka, hogy nem lehetett átlátni a mechanizmuson. Ha megkérdezted az
államtól, miért nem engednek gimnáziumba, pedig a két legjobb között
vagy az osztályban, akkor hosszú hallgatás következett, és ha még
egyszer megkérdezted, akkor azt az indokot kaptad írásban, hogy nincs
indok.
• Nem engedtek gimnáziumba járni sem?
• Nem. De kezdeni kellett valamit magammal és én tudtam, hogy művész
akarok lenni. S bár egy festő szakmunkásnak nincs sok köze a
művészethez, én annak készültem. De szerencsém volt, körülbelül egy év
múlva kiengedtek minket. Két nagy kiutazási hullám volt az NDK-ban,
1983-ban és 84-ben, amikor több százezer ember elhagyta az országot.
Aki beadta a kérelmet és már nagyon nyugtalan volt, és hangosabban is
mondta a véleményét, mert már nem volt vesztenivalója. Azt gondolták,
ha a nagyon elégedetleneket kiengedik, akkor nyugalom lesz. Szerintem
fordítva sült el az egész, mert a 83-as hullámmal mindenki elment, aki
jópofa volt. Én azt gondoltam, hogyha ők elmentek, akkor mi is
elmegyünk. És már az sem bántott, hogy otthagyom a többieket, akikkel
együtt lázadtunk…
• Ezek szerint kiengedtek pár százezer embert, aztán újra lezárták a határokat?
• Igen. Gyakran az NSZK fizetett mindezért, kivásárolták a politikai
foglyokat vagy az egyszerű kérelmezőket. Mi a második hullámmal
jutottunk ki. Braunschweigben kötöttünk ki, egy szép kisvárosban
Hannover mellett, ott mentem egyetemre…
• Ott jártál egy évig filozófia-szakra…
• Felvételiztem a hamburgi művészeti főiskolára, de nem vettek fel.
Viszont érdekelt a filozófia, valószínűleg azért, mert az NDK-ból
jöttem, s szerettem volna tudatosabban átlátni, hogyan működik ez a
világ. Nagyon jó volt az az év, de tudtam, hogy nem fogom befejezni,
mert másodszorra bejutottam a főiskolára.
• Nem válaszoltál arra, miért pont Magyarországra jöttél? Említetted,
hogy az volt a problémád az akkori Nyugat-Németországgal, hogy ott a
művészet inkább a formáról szólt, míg itt a tartalomról, de más
kelet-európai országokban valószínűleg ugyanezt találtad volna?
• Igaz, de jó NDK-s szokás volt beutazni Magyarországot,
Csehszlovákiát, Romániát, Bulgáriát, és természetesen én is sokat
utaztam a nyolcvanas évek elején. Magyarországon keresztül vezetett az
út, és nekem mindig olyan szimpatikus volt, talán mert — ahogy mondják
— ez a nyugati kapu, és mert ez a mentalitás közel áll hozzám. Nagyon
jó érzés volt, amikor először Magyarországra jöttem, és nem tudtam
magyarul. Mentem a buszon és zene volt a fülemnek a nyelv, kellemes
hangzavar. Most, hogy már értem, nagyon tudok szenvedni tőle. De ettől
függetlenül azt gondolom, hogy minden embernek, de egy művésznek
mindenképpen, tanácsos egy időre külföldre mennie, mert ott máshogyan
kell kommunikálni, másra kell figyelni, nagyon sokat lehet tanulni
abból, hogyan működik a kommunikáció, aminek a művészet is része.
Szóval szabadidőmben rendszeresen idejártam bulizni. Klasszikus
fiatalságom volt Magyarországon: itt volt az első nőm, nagyon szerettem
a Bizottság zenéjét, és mivel már Braunschweigben éltem, idejöttem
találkozni az NDK-s barátaimmal is. Közben Nyugat-Németországban
egyetemre jártam. Béreltünk egy műteremházat és létrehoztunk egy
kortárs művészeti galériát, a Galerie Fischt, ami még mindig megvan —
egy óriási gyárépület a városközpontban. Performanszokat szerveztünk,
kiállításokat rendeztünk, ahová magyar művészeket is meghívtunk, köztük
például feLugossy Lászlót és Sugár Jánost, sőt még turnét is szerveztem
magyar hard rock-punk zenekaroknak. Minden nagyon jól ment, mégis
megijedtem, milyen unalmas lesz, ha harminc év múlva is ezt kell majd
csinálnom. Ráadásul egyre kevesebb időm jutott a saját művészetemre.
Ekkor találtam ki, hogy elmegyek. Mehettem volna Franciaországba is, de
sokkal jobban ismertem Magyarországot, sok szál fűzött hozzá és
valamiféle rokonságot is éreztem az ország iránt.
• Nem volt nehéz dolgod anyagilag, amikor az NSZK-ból átjöttél Magyarországra?
• Az elején nagyon jó volt, mert még egyetemre jártam és kaptam az
ottani diákhitelt. Igazán nehéz akkor lett, amikor befejeztem az
egyetemet. Az is felmerült, hogy esetleg vissza kell mennem. Ki kellett
találnom, hogyan tudom magam fenntartani. Németországban sok művész
taxizik vagy lakásfelújításból él, de ezekből a munkákból itt nem lehet
keresni.
• Nem úgy van, mint Hollandiában, ahol gyakorlatilag munkanélküli segélyt kapnak a művészek?
• Nem, de Hollandiában is lejártak ezek az idők. Itt kellett valamit
találnom. Sokan segítettek, egy ügyvéd barátom például összehozott
nekem egy céget ingyen, így legalább számlát tudtam adni, amiből munka
persze még nem lett. Akkor arra gondoltam, hogy azt teszem, amihez
értek: németet fogok tanítani. De utáltam németet tanítani, ráadásul ez
egy külön szakma, úgyhogy húztam az időt, s végül félve megkérdezték,
nem akarok-e recepciós lenni a nyelviskolában és én közömbösen azt
feleltem, miért is ne, de a lelkem mélyén nagyon örültem, mert sokkal
kényelmesebb volt. Természetesen utána sokkal jobbra fordult a sorsom.
• A művészeti munkád rendkívül szerteágazó. Röviden összefoglalva:
videóval, installációval, hanggal, fénnyel, filmmel, számítógéppel
készített médiaművészettel foglalkozol. S nem utolsósorban feltett
szándékod, hogy a magad szervezte kiállításokkal rangot vívj ki a
médiaművészetnek. Miért tolod mások szekerét?
• Valahányszor belekezdek valamibe, mindig úgy vagyok vele, hogy
szeretnék valami mást csinálni. Nehezen tudok egy dolgon sokáig
koncentráltan dolgozni, mert mindig új ötletek jutnak eszembe. Ezt
tükrözik a munkáim is, mindig más műfajba fogok bele, egy idő után
azonban látnivaló a munkák közötti párhuzam, és az, hogy pozitívan
befolyásolják egymást. Nyilván mindenkit egy téma foglalkoztat, de én
mindig más oldalról igyekszem ugyanazt nézni, hogy átfogóbb képet
kapjak róla. Relativista vagyok, bár úgy hiszem, hogy a relativitásban
elég radikális.
A saját munkám mellett ezért szerveztem mindig örömmel másoknak
kiállítást. Mert nem gondolom, hogy mindent tudok: van, amit saját
magam is be tudok mutatni, és van, ami nem fekszik nekem, mégis
érdekes. Ebből az indíttatásból kezdtem el másokkal együtt dolgozni.
• A másságot, a különbözőséget keresed, amikor mások munkáit állítod ki?
• Biztos azt is, de inkább azt mondanám, a teljességet, ami soha nincs
meg egy valamiben. A saját munkáimban egy dolgot próbálok több oldalról
körüljárni, azt szeretném érzékeltetni, hogy nincs egyetlsen igazság.
És ahhoz, hogy jobban lássunk valamit, több ember kell, mert mindenki
más oldalról nézi a dolgokat. Nagyon élvezem a közös munkát. Ez nyilván
szubjektív, nem mondanám, hogy objektív kurátor vagyok, de sok mindent
észreveszek mások munkájában.
• Szerinted egy kurátornak objektívnak kell lennie? Vagy irreleváns a szubjektív-objektív kérdés?
• Szerintem ész dolga. Én nem vagyok elég okos ebben a tekintetben, sok
mindent érzésből csinálok, aztán amikor utána elgondolkodom, már tudom,
miért tettem ezt vagy azt. De nincsen lexikális áttekintésem arról, ki
mikor mit csinált. Sok dologra emlékszem, de a részletek nem igazán
érdekelnek. Egy nagy múzeum kurátora számára például fontos, hogy
megjegyezze ezeket, mert más a funkciója a munkahelyének. Viszont
vannak olyan kiállítások, amelyek pont azért érdekesek, mert nem
objektív szempontból, hanem intuitívan lettek összeállítva.
• Jó vagy rossz — vagy egyáltalán elkerülhető —, hogy a kurátor személyisége rányomja bélyegét a kiállításra?
• Szerintem az a legjobb, ha egy kiállítás csak egyszerűen jó, és nem
kell azon gondolkodni, hogy a kurátor miként találta ki. Mert ha
keresni kell, mit akart a kurátor, vagy látszik, hogy itt akart
valamit, de nem jön át a közönségnek, akkor eleve kétséges a
végeredmény. A háttérben nagyon fontos a kurátori munka, ahogy nagyon
fontos a kiválasztáson túl a rendezés is, az, hogy a művek érdekesen
legyenek tálalva. Nagyon jó művekből is lehet nagyon rossz kiállítást
csinálni és közepes munkákból is lehet nagyon jó kiállítást rendezni. A
bemutatásban sok csapda és lehetőség rejlik.
• Úgy érted, hogy a közepes művek inkább hagyják magukat egy koncepció alá rendelni?
• A jó művekből is lehet jó kiállítást csinálni, ez csak szélsőséges
példa volt, a nagyon rossz művekből viszont nem lehet jó kiállítást
összehozni. Ha a rendezésen keresztül képes vagy bemutatni egy mű
erejét, azt a néző érzékelni fogja.
A művek összekapcsolódhatnak, támogathatják egymást vagy
konfrontálódhatnak — nagyon sok stratégia van —, de az a fontos, hogy
egészében hogyan vannak prezentálva.
• Nehéz együtt dolgozni más művészekkel, amikor kiállítást szervezel nekik?
• Diplomatikus vagyok, könnyen rá tudok venni másokat, hogy azt
csinálják, amit én szeretnék, s közben azt hiszik, ők akarták így.
Szerintem jó, ha néha valaki kívülről mond valamit a mű bemutatásával
kapcsolatban. Én olykor a saját kiállításomon örülnék, ha valaki
segítene, ha lehetne beszélni róla.
•
Akkor az előző kérdésre, hogy mennyire nyomja rá a bélyegét a kurátor
személyisége a kiállításra, most a válaszod mégiscsak az, hogy nagyon
is rányomja.
• Abszolút, de nem úgy, hogy a végén látod. A
közönségnek ezt nem szabad látnia. Azt kell éreznie, hogy milyen jók a
művek, nem azt, hogy milyen jó a kurátori elképzelés. Sok olyan
kiállítás van, ahol a kurátor kitalál egy témát és összegyűjti a
munkákat, de gyakran inkább szól a művészeknek, hogy csináljanak egy
művet abban a témában és szerintem ez halálos. Aztán összejön egy
anyag, abban az értelemben, ahogy sok jó műből lehet egy rossz
kiállítást rendezni — minden mű jó, de nem lehet igazán tudni, mi a
közös bennük —, s csak a kísérőszövegből jössz rá, mit is gondolt a
kurátor. Én azt szeretem, ha meglátok valamit több műben és arra
gondolok, milyen érdekes lenne több ilyet látni egymás mellett. Lehet
érezni, amikor az összegyűjtő szenvedélye süt a művekből, hogy az ő
személyisége hozta össze a munkákat — műfaj vagy téma alapján.
• Májusban nyílt a Videospace Budapest Galéria. Eddig nem volt állandó
kiállítási helyetek, májustól viszont a Ráday u. 56. szám alatt működik
a kiállítótér, ahol a te vezetéseddel kifejezetten médiaművészeti
munkák kerülnek majd bemutatásra.
• Még nem nyílt meg igazán, csak nyitás előtti rendezvények voltak:
filmklub, előadás, buli. Szeptemberben lesz az első kiállítás: Sugár
János Mute című videóinstallációja.2 A választás előtti tévés viták
néma képeit viccek egészítik majd ki. Hang nélkül egészen más: a
testre, a gesztusokra terelődik a figyelem.
• Nevetséges, komikus a helyzet?
• Inkább megdöbbentő. Jól látni, hogyan van az egész megkomponálva, manipulálva.
A magyar tévés vita nagyon szimmetrikus és totálban van felvéve; a
németben egy pult mögött állnak, de oldalról látjuk őket, mintha
barátságos viszonyban volnának; az amerikaiak is pult mögött állnak, de
aki szót kap, veszi a mikrofont, mint egy sztár, és középre megy. Már
ennél a három példánál is jól látszik a különbség abban, hogy mit
várunk egy politikustól, vagy fordítva, hogy ők mit képzelnek rólunk.
Itt mindenesetre öt ország politikai pártharca lesz egymás mellett
vetítve.
• Hogyan kezdődött a Videospace Budapest?
• Amikor a saját munkámmal foglalkozom, mint mondtam, mindig kedvet
kapok hozzá, hogy valami mást csináljak. 1999-ben két barátommal,
Németh Hajnallal és Várnai Gyulával kezdtük el a Videospace Budapestet,
és más művészekkel együttműködve több projektet valósítottunk meg az
évek során. A szervezés főleg rám hárul. Az elején azért akartam
csinálni, mert a médiaművészetnek próbáltam nevet szerezni a
nyilvánosság előtt. Mindenki tisztában van nagyjából a festészetet, a
grafika vagy a szobrászat kategóriáival, a fotót, a filmet is elismerik
már mint művészeti ágat, de a médiaművészet még nem jutott el a
nagyközönség tudatáig. Azt akarom megmutatni, hogy a videó ugyanolyan
műtárgy, mint egy festmény, ugyanúgy kiteheted a falra és
gyönyörködhetsz benne.
Schneemaier Andreával videóvetítéseket szerveztünk a metrómegállókban3
még a mai reklámvideók előtt, vagy rendeztünk egy osztrák-magyar
videókiállítást, amit Bécsben és Angliában is bemutattunk.4 Szerveztem
egy kis bemutatót művészvideókból az Odeon videótékában is, amikor
megnyílt.
• A metrós projekt nekem azért volt szimpatikus, mert rövidfilmeket
vetítettetek, melyeket bárki, aki a metrón utazott, követhetett. Le
lehetett mérni ennek a hatását? Amikor nem egy hivatalos kiállítótérben
mutatsz be egy munkát, hanem egy olyan helyen, ahol olyan emberek
fordulnak meg, akiknek semmi közük a művészethez és talán soha nem
mennének el egy kiállításra, hogyan reagálnak?
• Vannak dokumentumok, ahol csak néznek. És én ennek örülök, mert erre
számítottunk, szerettük volna áttörni a mindennapi rutint, az
elvárásokat. Ezért kifejezetten jó, hogy az egészet akkor csináltuk,
amikor még egyáltalán nem volt videó a megállókban, mert ha most a
reklám közé tettük volna a filmeket, akkor teljesen összemosódtak volna
velük.
• Érdekes volt még az üres bolthelyiségek belakása is…5
• Ez Lendvai Ádám projektje volt, melyben én vendégművészként vettem
részt. Most visszatekintve, ez egyfajta gyakorlat volt, mert akkor még
nem volt biztos, hogy ezt a helyiséget a Ráday utcában megkapom. Már
évek óta szerettem volna egy olyan helyet, ahol kicsit
következetesebben tudok projekteket és kiállításokat szervezni, hogy
legyen egy helye a médiaművészetnek. És most sok szál összejött:
helyiségeket írtak ki a IX. kerületben kulturális célra, pályáztam és
megnyertem. Tíz évre kaptuk meg a bérleti jogot az önkormányzattól,
elég olcsón — de én fizetem zsebből ugyanúgy, mint a felújítást.
• Erre nem pályázol?
• Egy frissen induló hely esetében felújításra nem igazán lehet
pályázni, működésre is alig. És nem akartam az önkormányzattól rögtön
pénzt is kérni, elég, hogy megkaptam a helyet. Azért nem bánom, mert
semmiből nem lesz semmi. Egy másik nagyon fontos szempont, ami csak
később tűnt fel nekem, most, hogy a baráti körömben lassan mindenki
negyvenéves lesz, és én is nagy bulit csaptam tavaly, szóval ott azon
gondolkoztunk, milyen krízis jön. És amikor felújítottuk a galériát,
akkor jöttem rá — nem véletlenül nevezik ezt életközép-krízisnek —,
hogy ilyenkor az ember elkezdi unni magát és az életét, az iskola és a
munkakezdés után valamit már fölépített magának miközben eltelt tíz év.
Ilyenkor kell belefogni valami újba. Számomra a Videospace az új
kihívás.
• Milyen galéria lesz a Videospace Budapest? Nem félsz attól, hogy a
közönség is nagyon specifikus lesz, ha egyetlen műfajra
specializálódsz? A galériák többsége egyszerre mutat be többféle
képzőművészeti irányzatot és műfajt, s még így is megvan mindegyiknek a
saját közönsége.
• Szerintem egy jó galériának szűkítenie kell a profilját. Szeretem, ha
egy galériának megvan a maga arculata. Fontosabb kérdés az, hogy milyen
legyen a galéria. A legtöbben egy profitorientált kereskedelmi
galériára gondolnak, ami akár giccsgaléria is lehet. Mi kortárs
képzőművészeti galériáról beszélünk, egy jó értelemben vett
kereskedelmi galériáról, ami eladja és fenntartja a művészeket és
magát. Nálunk még elég nagy a félreértés a galéria és a galerista
feladatait illetően.
• Szerinted mi a galerista feladata?
• Az igazi galerista rengeteg háttérmunkát végez — a kiállítás csak kis
része az egésznek —, gyűjtőkkel, kurátorokkal tartja a kapcsolatot,
cikkeket ír, kiépít egy hálózatot, melyben a művészei előrejuthatnak.
Az igazi kereskedelmi galéria három pilléren áll: a kiállítás
szervezésen, a nagy múzeumokon, melyek bemutatják, esetleg megveszik a
munkákat és a gyűjtőkön, akik rendszeresen vásárolnak. Én persze nem
ezt fogom csinálni. Nevezzük talán non-profit galériának, ami azt
jelenti, hogy a művészekkel való háttérmunka helyett — amit én nem
tudnék és nem is szeretnék csinálni, mert a saját munkámmal is
foglalkoznom kell — inkább a kiállításra helyezem a hangsúlyt. Befogadó
helyként szeretnék működni és talán egy tágabb értelemben vett
művészcsoport fórumaként projektek, kiállítások és beszélgetések
létrehozására.
• Összefogni azokat a művészeket és embereket, akik médiaművészettel foglalkoznak vagy érdeklődnek iránta?
• Igen. Bár ez valójában két szék közötti helyzet.
• Van kereslet a médiaművészeti alkotásokra?
• Ez a másik hobbim, forszírozni a médiaművészet iránti keresletet. Itt
majd be lehet mutatni, hogyan kell ezt otthon vagy az irodában
kiállítani, mert általában nem ismerik ennek a módját. A médiaművészet
esetében sokan még mindig arra gondolnak, hogy vesznek egy videót,
beteszik a lejátszóba és megnézik a tévén. Ez nagy tévedés, mert így
biztosan nem fogják élvezni. Egy festményt sem lehet akármilyen
körülmények között élvezni. A Videospace-ben azt próbálom bemutatni,
hogy a médiaművészeti alkotásnak is egy olyan helyen, szituációban kell
lennie, ahol újra lehet nézni: ismerjék el végre műtárgyként, és értse
meg a néző, milyen fontos az elhelyezése. Csináltam tavaly egy
kísérletet. Sík monitor híján egy igazi tévét építettem be a konyhám
falába és elindítottam rajta egy művészvideót, hogy megnézzem a
hatását. Azt tapasztaltam, hogyha egyhelyben ülsz, akkor egy idő után
roppant idegesítő lesz, ahogy állandóan változik és mozog a kép, s ha
hang is van hozzá, az még rosszabb. Ha viszont csak úgy elsétálsz
mellette, akkor szívesen megnézed, még meg is állsz előtte, ezért
nagyon ki kell találni, hova tegyük a monitort és milyen formában.
• Tehát egy művészvideót nem úgy kell nézni, mint egy filmet?
• El kell felejteni, hogy a tévén nézünk egy videót. Kell hozzá egy
külön monitor — lehetőleg plazmamonitor — a falon. Ez luxusnak hangzik,
de egy festmény ugyanannyiba kerül, mint egy plazmatévé vagy még többe.
És ha már megvan, több munkát is bemutathatunk rajta, tehát máris
spóroltunk egy újabb festmény vásárlásához képest. Ezeket a
művészvideókat nem kell az elejétől a végéig megnézni, más az érdekes
velük kapcsolatban: a színek, a mozgás stb. Élvezheted rövid ideig is,
hosszabb ideig is, sőt, ott is hagyhatod. Tehát máshogy kell nézni, és
máshogy kell bemutatni.
• Amikor 1999-ben elkezdtétek a Videospace Budapest projektet, még
egészen más technológiák álltak rendelkezésre. Azóta jócskán
megváltoztak ezek. Milyen tendenciákat látsz?
• A Softmanipulations kiállítás kapcsán megkérdezték tőlem, mit
gondolok, hogy fog kinézni a médiaművészet tíz év múlva. Azt feleletem,
hogy egyre rugalmasabb lesz: más felületek, más felbontás. Úgy
gondolom, tíz év se kell hozzá és lesz egy monitortapéta, aminek a
segítségével az egész falat be lehet borítani mozgóképekkel. Egyébként
már létezik is ennek a technológiája, csak kell még egy kis idő, hogy
ezt használni lehessen. Amikor ez megtörténik, akkor lehet majd igazán
a művészetre koncentrálni. Tíz évvel ezelőtt még örültünk, ha volt egy
projektor és nagyban kivetíthettük a képet, most már elgondolkozunk
rajta, nem érdekesebb-e, ha kisebbre vetítjük vagy egy másik felületre.
Úgy vélem, sokkal szabadabban és tudatosabban lehet használni valamit,
ha már nem egy technológiai újdonsághoz van kötve.