EIKE

Egy csaknem öt méter magas napfényoszlopot látunk. A plafonablak körül rögzített és onnan a földig lelógó, szorosan egymás mellé illesztett fehér kötelek között a természetes fény napszaktól függõen árad a terembe, meghatározva ezzel idõ- és térérzetünket. Már ezen, Az alagút (The Tunnel) címû installáción keresztül is pontosan érzélkelhetõek Eike mûvészetének alapvetõ irányvonalai. Ezek egyike a természeteshez, az eredendõen adotthoz való ragaszkodás, illetve az a vágy, hogy az általa használt technológia valamilyen szinten megfogható, emberi maradjon. Eike viszonyt akar létrehozni munkáival a tárgyak és azok szemlélõi között, így mûveinek nem pusztán racionális magyarázata, de spontánabb érzelmi hatása is van.

His Virtuality Machine címû munkája alapvetõen egy félig áttetszõ tükrökbõl felépített kocka. A kocka belsejében egyetlen egy izzó van elhelyezve, melynek fénye lassan pulzál. Amikor a lámpa sötét, a nézõ, mint tükörben, meglátja önmagát. Ha világít az izzó, akkor az tükrözõdik a kockán belül, nem egyszer, hanem százszor, ezerszer, végtelenül, minden oldalon, minden szögbõl. Mintha a Vidámpark Elvarázsolt kastélyában járnánk – de mégsem, mert a nézõ nincs benne a tükrözõdés terében. Olyan, mint egy virtuális tér, a legegyszerûbb technikával megkonstruálva. Be akarunk menni, de nem lehet, még ha látjuk is a tükörteret a valódi térbe betüremkedni.

Mintha mézesmadzagot rángatnának elõttünk, meg is mutat valamit, meg nem is, és éppen ez a legizgalmasabb benne. Eike megadja az alaphangot, de aztán a nézõnek kell eldöntenie, hogy mihez kezd vele. Minden munkájában nagyon tisztán fogalmazza meg azt, hogy valójában mindig csak egyetlen oldalt látunk, egyetlen nézõpontot képviselhetünk, s ezáltal ráérezhetünk arra, hogy a világban, csak úgy, mint a mûvészetben, nincsenek abszolút igazságok. Az Escape címû munka egy állandóan a tengelye körül forgó posztamensre állított monitor, melynek képernyõjén egy földgömb forog azonos sebességgel. A nézõ minden oldalt megnézhet, feltéve, hogy együtt mozog a monitorral. Egyszerre viszont mindig csak egyetlen oldal látható, sosem az egész földgömb.

Ez a felismerés azonban nem nyugalmat, hanem még több kíváncsiságot, a végtelenség megértésének, egyéni interpretációjának a vágyát eredményezi. Az X=X+1 (INCREmental) talán a legbanálisabb, és egyben legõszintébb munkája. Végtelen filmnek tûnik, melyben Eike egytõl a végtelenig számol, illetve valameddig, hiszen valójában lehetetlenség addig elszámolni, ami igazából nincs is. Ez akár a mûvészet metaforája is lehetne, próbálkozunk, alkotunk, Dorian Gray-ekké akarunk válni, de ugyanúgy, mint ahogy egyszerre mindent nem láthatunk, mindent megismerni és megmutatni is képtelenek vagyunk. Amennyire bonyolult ez a munka technológiailag, annyira egyszerû, annyira emberi az üzenete.

Eikénél a technológia felhasználása nem azt jelenti, hogy maga a médium az üzenet, az alkalmazott technológia pusztán eszköz marad. A számítógépet például nem elsõsorban képépítésre használja, hanem él a programok adta határtalan lehetõségekkel. Az A Színpad (The Stage) címû installáció dobogóján egy számítógép rögzíti a parkettre lépõk mozdulatainak ritmusát, távolságát, és a bejövõ információk alapján hozza létre a hangot. Ha valaki sokáig, ütemesen táncol, komplex ritmusok és dallamok születnek. Egyszerû lépések szerényebb hangzást eredményeznek.

A felhasznált technológia „emberiesítése” más munkákban is evidens, leginkább akkor, amikor azt tánccal ellenpontozza. A tánc a legõsibb tértapasztalási megnyilvánulás. A táncos, aki gyakran Eike maga, ösztönösen lép és mozdul, természetesen saját, illetve az általa megépített keret határain belül. Az Arany Ketrec (Golden Cage) ismét azt a gondolatot erõsíti, hogy korlátok vannak, még akkor is, ha azokat a mûvész állítja fel magának. Eike egy olyan dallamra táncol, amit csak õ hall, a látogató a csendben tapogatózik, illetve próbálja a ritmust megfejteni. A keret adott, és ha a táncos mégis szabadon akar mozogni, akkor saját testét kell mintegy feláldoznia.

Annak ellenére, hogy határok közé van szorítva, mérhetetlen szabadság és felszabadultság árad ebbõl a táncból. Egy olyan ember táncát látjuk, aki tapasztalt, és így bátran állíthat már korlátokat magának. Az érzések és a felismerések a legfontosabbak, mert Eikénél evidens, hogy mi volt elõbb: a gondolat, az érzés, a megtapasztalás, és csak utána jött a mondanivaló legpontosabb megfogalmazásának médium-választása.

Eike mûvészi magabiztossága munkájának széles spektrumában gyökerezik, objekteket, fotókat, videót, installációt és számítógépes munkát készít. Ezen túl, folyamatosan rendez kiállításokat más mûvészek munkáiból is – mintha mindig az ideális kiállítást szeretné megteremteni. Az pedig sok szempontot, különféle állítást kell magában foglaljon. Több mint tíz éve él Magyarországon. Ott él, és azt csinál, amit szeret. Pontosan ezt a szabadságot érzékelteti mûveiben is.

Deák Erika 2002